Almoragh : A magány dala

Almoragh : A magány dala

Vannak súlyos órák, napok, hónapok, mikor az ember belesüpped a magány párnáiba, mint egy lázas nagybeteg. Furcsán, szürkén pereg le ez az idő, míg végül megérkezik az orvosság egy-egy jó szó képében. Ördögi kör: a magány kóros előrehaladtával az ember már nem is törekszik rá, hogy társaságban legyen, így aztán nehezen érkezik el hozzá ez az orvosság – már ha elérkezik egyáltalán.
Éreztem, ahogy a magány szürke pókja közeledik felém, lassan beszövi a környezetemet hálójával, én pedig bárhová lépek, mindig belegabalyodom ezekbe a tapadós, szürke-szomorú szálakba. Begubóztam hát én is, de vesztemre csak egyetlen anyag állt rendelkezésemre, amellyel megvédhettem magam: az ő puha ködhálója.
Néztem a telefont, amely nem akart megszólalni. Egy este százszor is felemeltem a kagylót, elbeszélgettem a süket sípolással, megnyomtam pár gombot, aztán meggondoltam magam. A pók tovább szőtte a hálóját.
A könyveimhez fordultam, de a papírra ütött betű-sebek üresen kongtak, vagy elillantak előlem. Ami képes volt elérni hozzám, csak tovább fokozta a reménytelenséget – láttam én, hogy tinta helyett a pók hálójából tekerednek elő a betűk, de már késő volt.
Egy este aztán meglátogatott valaki. Sötét volt, én ébren feküdtem az ágyamban, hallgattam, ahogy az óra a másodperceket ropogtatja. A szobám végében tűnt föl – nyúlánk női alak. Rám mosolygott, én kábán emeltem fel a fejem, de nem láttam semmit. Csak a csillagok fénye hatolt be az ablakon, kedves szavak helyett csak a fenyves suttogását hallottam. Vonatfütty, kutyaugatás, távoli hangok – láttam, ahogy a szürke pók kinn hintázik a holdsugáron, és csontlábait egy sípon billegteti, hogy előcsalja a magány eme nehéz hangjait. Elfordítottam a szemem.
Másnap újra eljött, csodás hangon szólt hozzám, elültette bennem a zene magvát. Euterpé, ne hagyj el.
Hetek teltek el. A szemeimre ragacsos szemfedőt tapasztott a magány, ritkán voltam ébren és még ritkábban aludtam.
Aztán újra feltűnt. Felém jött, kinyújtotta a kezét, és az ölembe hanyatlott. A testemhez simult, és én boldogan dédelgettem őt, míg mindketten el nem aludtunk.
Fölébredtem. A pók előttem állt, rágóiról eltűnt barátok vére cseppent. Én megragadtam az ölemben fekvő hangszert, és eljátszottam a magány dalát.
A pókháló szétszakadt, a pók sikoltva hanyatlott vissza a feledésbe. Az ujjaim boldog táncot jártak a szürke húrokon.