Ne képzeld, hogy te vagy az erősebb. Csak én vagyok a gyengébb.

Márai Sándor

Ahol véget ér az út...

“Az utakat sokáig nem érti meg az ember.
Csak lépdel az utakon és másra gondol.
Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.
Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.
Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk.
Az utaknak céljuk van.
Minden út összefut végül egyetlen közös célban.
S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz.
Igen, az utaknak értelmük van.
De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

Egyedül

Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.
Márai Sándor

“S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmi ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull róluk minden jelmez, és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”


(Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi jellemről)

A szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.
Márai Sándor

“Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin.

Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert.

S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.”

(Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi érzékenységről)

Úton vagyok - Géczy Erika & Bojtorján

“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol.
Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.
Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van.
Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”
(Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

Az alábbi idézetet ma kaptam gyerekkori barátnőmtől....megosztom.....saját gondolatommal...


"Mi ijeszthet, ha lelked nyugodt? Ha leküzdöd a hiúságot, a kéjvágyat és a kapzsiságot? Miféle hatalmak kínozhatnak, ha te nem kínzod magad? Mi a börtön, ha a lelked szabad? Mi a halál, ha megismerted a világot és lelkedet, s nem vágyol fölösleges és kínos részletekre? Igazán, olyan voltál, mint a gyermek, aki boldogtalan, mert nem kapta meg ezt vagy azt. Gondold mindig ezt: "Nincs hatalmam, sem vagyonom, talán egészségem sincs. De milyen hatalmas vagyok, milyen gazdag, milyen fölényes, mert vágyaimat a dolgok igazságához és valóságához igazítom, s a lelkem szabad!" Ezt senki nem veheti el tőled, ennél többet senki nem adhat."
Márai Sándor

...lelked sose pihen...lelked mindig úton van....szabadon szárnyal ,olyan utakat jár be ami az univerzumon kívüli .....és gyönyörű...és fájdalmas...és meseszerű... és végzetes.....
,mert míg a test, - a fizikai való.... tudja,- ismeri az utat,- hazatalál a sötétben is.....végzi a "kötelező" dolgait, addig a lélek sose pihen..egyfolytában barangol ---
nem kötelezően..,szabad akaratából , hatalmas szabadsággal ! képes felhők fölött csücsülni és tengermélyen úszkálni....mindenre képes...ha ÉLSZ és nem zárod be hét lakat alá, hogy senki ne férjen hozzá....
Szegény vagy ? mondhatják...
lelkis vagy?...HAD MONDJÁK !

de tudsz ÉLNI,-örülni és szenvedni! szabadon szállni! mert lelked ...a LÉLEK állandóan úton van..egyik ajtón ki a másikon be...lent és fent bolyong úttalan utakon....
formája, színe...nincs és százszínű, szivárvány...
a lelked a KINCS...nem pedig a csillogás és vagyon...a pénz amit a fizikai való hajszol....
az ember a lelkéből táplálkozik....legyen az szegény vagy gazdag, szárnyaló vagy visszafogott....
CSAI