Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra.
Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az
nem tékozol újra.
Ha gyengülsz, magadra maradsz.
Erőd még inkább elhagy.
Erőddel pedig mosolyod, lényed.
Lassan a többiek is.
Mindenki a jóhoz
tapadna.
Félelmed pedig rád, az arcodra.
Az utat mind egyedül járjuk.
Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül.
Tudom, hogy fáj az egyedül.
Fáj
az együtt, mégis egyedül.
Fáj az egyedül is együtt.
Záródsz és záródsz,
szorongásod a pajzsod, fegyvered.
S ha szemed csukva, füled mellett
megy el a dal is.
Nem látsz színeket, nem érzel ízeket.
Ott állsz
magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben.
Ha elmentél már a
legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz
vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik
útvonalon, mint addig.
Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy
eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz".
Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van.
A bánattal is.