forrás: https://www.facebook.com/photo?fbid=3006353232919446&set=gm.3460527317392196
Az
ember ne tegyen elhamarkodott ígéreteket, különösen akkor, ha véletlenül
pedagógus. Az alanti történet bármilyen furcsa is, de igaz: Almássi, Fagyal és
a többi Vll/a-s, az igazgatónő, valamint a nem hivatalos szemtanúk a
megmondhatói.
Szokásom,
hogy időnként szorgalmi feladatokat adok fel fizikából. így születnek tucat számra
gyermekkezektől készített elektroszkópok, zsebtelepes áramkörök, periszkópok,
egyszerű mikrofonok, függőónok, keljfeljancsik. Egy-két jó pont a jutalma a
fizika iránti ilyesfajta kézzelfogható érdeklődésnek. A jó pontok azután
ötösökké érlelődnek. Az érdeklődés nagy, a gyermekek szívvel lélekkel
fúrnak-faragnak. Akadnak persze lusták és közömbösek, akiket a jó pontok sem
lelkesítenek. Annyira azonban ezek sem érdektelenek, hogy az elkészült bűvös
holmikat ne néznék-vizsgálnák némi irigységgel, titkos fogadalmat téve, hogy
legközelebb ők is csinálnak valamit, ha törik-szakad.
Hogy a lényegre térjek: egy ízben a világűrutazás lehetőségéről beszélgettünk a
Vll/a-ban. Szóba- kerültek a szputnyikok, a lunyikok s minden hasonló dolog,
amely a hetedikes koponyákat csak foglalkoztathatja napjainkban. Közben
megemlítettem azt a 17 éves angol diákot — újságjaink is írtak róla - aki
engedélyt kért a hatóságoktól, hogy sajátkészítésű rakétáját fellőhesse 16
kilométer magasságba. „Hol vagytok ti ettől!” — mondtam. „Boldogok lehetnétek,
ha csak 3 emelet magasságba fel tudnátok lőni egy sajátkészítésű
rakétaféleséget.” Lehetett egy kis gúny a hangomban. némi indokolatlan lebecsülés
az osztállyal szemben. Es ez lett a vesztem. A sértett öntudat az égre kiáltott
igazságért.
„Hány pontot kapunk, ha kilőhető rakétát csinálunk, tanár úr? — kérdezték
egyesek elszánt, titokzatos arccal. „Hármat egyszerre, fejenként” — adtam a
bankot, mint aki biztos benne, hogy rakéta úgysem lesz. Egy kis gyermekes
fellángolás, aztán elfelejtődik minden, csak a foci nem. Másnap azonban, amikor
az iskolába érkeztem, egy kollégám újságolja, hogy közlekedési zavart okozott a
Dugonics utcában egynéhány tanítványom. Rakétákat lődöz- tek fel nagy tömeg
előtt. Nem is igen vettem komolyan az értesülést mindaddig, míg be nem mentem
órára a Vll/a-ba, vagy féltucat gyermek jelentkezett: kész a rakéta, kérik a 3
pontot. „Megadom, ha megígértem” — nyeltem nagyokat. De mentőötletem támadt:
„Az osztály színe előtt fel kell bocsássátok
a rakétákat; ha sikerül: jó, ha nem, nincsen pont.”
Elérkezett a nagy nap. Kivonultunk az iskola udvarára. Ott a fiúk elhelyezték a
kifutópályákat és az űrhajókat. Hat magasabb tanuló biztonsági kordont vont,
emögött foglalt helyet az izgatott osztály. Az udvaron leállt a tornaóra (itt
kérek utólag bocsánatot a testnevelő tanár kartárstól), az udvart körülölelő
ablakokból kíváncsi fejek kandikáltak ki. (Ugyanitt kérek bocsánatot a többi
kartársamtól is.) Izgatott légkör, a várakozás feszültsége lebegett az iskola
felett.
Az első rakéta-szakértő elhelyezte a kilövőpályán a szerkezetet, kellő alá-
gyújtás után a rakéta sisteregni kezdett, majd egy meglehetősen erős pukkanás
után — leverve az alágyújtó benzinnel telt cipőkrémes dobozfedelet — elröppent
a világűr felé. S csak az udvar végében esett le. (Nagy taps, éljenzés!) A
második jelölt rakétája akkorát robbant, hogy pillanatokra megsüketültem, de
ezt is megúsztak ép bőrrel, hála az elővigyázatossági rendszabályoknak. Ez a
rakéta viszont úgy elröpült, hogy egyesek szerint a szomszéd kertben köthetett
ki, vagy valahol a Népligetben. Egy túlzó optimista szerint el kezdte
keringését a Föld körül. Majd két kudarc
következett. A miniatűr rakéták csak sisteregtek, sziszegtek, de aztán
kifogyott a szusz belőlük. (Lehet, hogy Atlas-, vagy Díscoverer-típusúak
voltak!) Persze a jó pont is elmaradt, nemcsak a fölrepítés. Két jelöltre
sajnos — vagy inkább szerencsére? — nem kerülhetett sor, mert becsöngettek a
következő órára. Fölszabadult sóhajjal vettem tudomásul a kísérlet végéti igen
örültem, hogy a következő órát teljes osztálylétszámmal kezdhette meg a Vll/a.
A másik két hetedik osztály rakétatervezői méltatlankodva vették tudomásul,
hogy náluk nem engedélyeztem a további űr-kísérleteket. Kénytelen voltam
ezúttal a pedagógiai következetesség elvén kivételes okokból lazítani és a
méltatlankodókat lecsillapítani azzal, hogy mi kis ország vagyunk ily nagy
horderejű kísérletek végzéséhez — másrészt pedig nem kívánok bepólyált fejjel
vagy kezekkel fizikát tanítani.
A „rakétatámaszpontot” a tanár és diák békés egymás mellett élése jegyében ezzel
megszüntettük. De a fizika iránti lelkesedés változatlan.
SZONDI GYÖRGY
