Azt képzelem, hogy
jó vagyok. Az én
fogalmaim szerint
képzelem így, amint
azt tanították, s amint
azt tanultam drága -
már nem jelen lévő -
szüleimtől. Ahogyan
tanították az iskolában,
s ahogyan tette ezt az
élet. "Csak te legyél
jó kislányom!" - szokta
mondogatni jó Anyám,
s én, mert végtelenül
szerettem, őérte -
jó lettem.
Néha megkérdő-
jelezem, hogy érdemes-e
annak lenni. Ha elvágom a
kezem, ugyanúgy fáj, mintha
rossz lettem volna, s a
veszteség ugyanakkora,
amint elér.

S aztán: mi a jó
valódi fogalma, értelme?
Ki mondja meg? Lehet,
hogy az enyém nem is
jó fajta jóság. Lehet, hogy
éppenséggel rossz, s csak
én képzelem másként.
Néha, ezen töprengve
megijedek, s próbálok
visszaemlékezni, hogy mit
ronthattam el. De akárhogy
is csűröm-csavarom, eddig
még mindig arra jutottam,
hogy nem csinálnék semmit
másképp most sem. Nem
bántam meg semmit, ha
veszítettem, s fájt, hát
szenvedtem, de mégis,
annak is volt értelme.
S az örömöknek, a
boldogságnak is.

Azt
képzelem, hogy jó
vagyok. S talán akkor
az is leszek.
Semiramis----