Máté Péter - Furcsa játék ez az élet

Furcsa játék ez az élet,
És az ember gyakran téved,
Igy lenne jó? Vagy tán másként?
Nem ad választ a száz év.

Sűrű lombú erdő mélyén,
Pipálgat egy barna kémény,
Kicsi házunk tartja hátán,
Ez a kis ház vár rám.

Évek óta már köt a város,
A kő, a robogás,
Százezer ember, a zaj, a rohanás,
A házak felett az ég füst színű,
Szürke, sose kék,
Mint az élet más.

Tiszta vízi patak útján,
Papírhajó úszott némán,
Benne volt az összes álmom,
Nagyvárosra vágytam.

És a gyorsan múló évek,
Engem mindig máshol értek,
A kis házban régen láttak,
Mégis mindig várnak.

Évek óta már köt a város,
A kő, a robogás,
Százezer ember, a zaj, a rohanás,
A házak felett az ég füst színű,
Szürke, sose kék,
Mint az élet más.

Ott születtem, itt meg élek,
Odakötnek gyermekévek,
Mind a kettő egy-egy részem,
Megfér a szívemmel.