A tükörből vörösen égő szempár nézett vissza rám, sárgával pettyezett, feketébe foglalt szürke írisz csillogott a rózsás-fehér arcban, mely haloványabb volt, mint valaha.
A hajam vastag fonatokban hullott a vállamra, fakó volt, mint a kőrisfa kérge, a vége pedig fénytelen aranyszínben játszott, mint a tölgyfák levele télvíz idején.
Az arc, melyet keretezett, szokatlanul szomorúnak és beesettnek tűnt.
Talán a gyertya pislákoló fénye tette, de mintha valaki másnak az arcát látnám, egy idegenét.
Egy asszonyét, nem pedig egy gyerekét.
Celia Rees