Kozmikus tánc

Roman nem tudja, mennyi ideig ült ott így.Arra riadt fel gondolataiból, hogy az öreg ott áll mellette. "Hát nem szépek ma este a hullámok? Gyakran üldögélek itt, és arra gondolok, hogy vajon honnan jöttek? "Az öreg leül Roman mellé, és a tengert nézi.

Ez az egyszerű kérdés váratlan képsort indít el Roman belső szemei előtt. Mintha múltjának olyan régi ajtói tárulnának fel hirtelen, melyek még pillanatokkal ezelőtt is szorosan zárva voltak. Az emlékezés hullámai csapnak át rajta. Felvillan agyában, amit a fizikai világ erőiről tud. A hullám: mozgás. Ennek a hullámmozgásnak a fentjeit és lentjeit saját életéből is ismeri.A következő pillanatban a kozmoszban találja magát, és látja minden egyes atom hullámmozgását. Atomcsoportok mozognak ritmikus összhangban. Ahhoz a ponthoz közeledik, ahol az egész kozmikus teremtés mögött álló két őserő találkozik: a Tűz és a Víz.

A Tűz indítja el az atomi szubsztancia szakadatlan mozgását, és alakítja azt folyton újjá.A Víz képezi a szubsztanciát, mindig új formát adva neki.Amint követi a mozgásokat, a Tűz és a Víz elválik, sa hullámmozgás teljesen elcsendesedik. Roman nem tudja mennyi ideig ültek így egymás mellett, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna. Egyszer csak megszólal az öreg: "Itt az idő." Fejét még egyszer megbiccenti Roman felé, és eltávozik. Roman is elgondolkodva tér haza.

Másnap olyan gyorsan végzi el a munkáját, amennyire csak lehet, hogy ismét a partra mehessen. Az öreg megint ott ül, s már várja. Roman nyíltan a szemébe néz. Előző esti élménye mint valami háttérzene kísérte egész nap. Tengernyi kép, látomás, benyomás és emlék támadt fel benne, újfajta tudássá egyesülve. Csak most tűnik fel neki az öregember időjárástól cserzett, mély barázdáktól cserzett bőre. Minden egyes redőnek meg van a saját története. Az öreg szemei nyugodtan pásztázzák a horizontot. Roman leül melléje, és ugyanabba az irányba pillant. Megint azon a rejtélyes módon kapcsolódnak össze gondolataik és tűnek el a horizont mögött. Roman látja, hogyan habzik a szél-korbácsolta tenger.

A horizontot nézi, melyhez fokozatosan közeledik a nap. Hiretelen ismét a tegnapi panoráma nyílik meg előtte. lenyűgözve bámulja a természeti erők színjátékát. Ekkor egy szüntelenül változó formákat felvevő tánc ragadja magával, s ezeket a formákat anyag tölti ki. Megtapasztalja,hogyan keletkeznek ezáltal a terek, melyekben megnyilvánulnak a formák. Ezek azután az idő múlásával továbbváltoznak.

Az idő ma egészen tiszta. A horizonton világosan látható a keskeny csík, amely lassan szélesedik. Erős vonalat képez, mely ebben a színjátékban minden erőnek a forgáspontja. Választóvonal ez a látóhatár fölötti finomabb szerkezetű erők , és a lenti durvább anyag-erők között: választóvonal Ég és Föld között. Roman látja magát a horizontra helyezve és a világító erővonalakkal összekötve. Olyanok ezek, mint a ragyogó szalagok, amelyek ö

sszekapcsolják őt a látóhatár feletti és alatti erőkkel. Érzi, ahogy e világító szalagok százai egy kerékre feszítik őt, amely ide-oda gurul a térben és időben. Látja, hogyan tartják és vezetik őt élete útján ezek a szalagok, amelyek tizenkét nagy erőösszpontosulásban végződnek, amelyek körül e szalagok-mint a kerék küllői a kerékagy körül-forognak. Eszébe jutnak azok az emberek, akiket napközben megfigyelt.Őket is látja most, ahogy bábuként függenek e szalagokon.

A forgatókönyv változik, és hatalmas lény jelenik meg, amely ezt a tizenkét erőösszpontosulást mozgatja. Ez az Uralkodó tűzből és vízből, vagyis az egész kozmoszt kitöltő őserőkből áll-

Mindig új módon mozgatja és keveri ezeket az őserőket, és a tizenkét nagy erőösszpontosulásban így miriárdnyi formát teremt. Szüntelen gondolatfolyam árad ki belőle, aki tűzbe öltözve, egyre újabb lehetőségeket csal ki a vízből. Hosszabb-rövidebb ideig fennálló szilárd, összetett formák jönnek létre. Minden mozog a térben és időben.

Romanban felmerül a kérdés:vajon mi ad e lénynek uralkodói hatalmat? A világ erői alkotják, amelyeken uralkodik, és Roman mégis érzi, hogy minden más lény alatta áll. Az Uralkodó Romanhoz fordul és kinyitja a szemeit, melynek mintha csak két nagy tűzkerékből állnának. Ugyanebben a pillanatban Roman egész saját lényében észreveszi ezt a tüzet. Úgy érzi, hogy el fog égni. Figyelmét megkísérli elterelni, de valami megigézi. Roman érzi azokat a határtalan lehetőségeket, amelyek ezzel a lénnyel kapcsolatosak, amelynek hatalma és szabadsága lebilincseli. Saját lényének minden porcikája most már csak ezzel az erővel szeretne kapcsolatba kerülni.

"Én az Úr vagyok a te Istened. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!"Ez a felszólítás szüntelenül hangzik a hatalmas Uralkodó szájából, és minden engedelmeskedik neki.

/Pentagram, 2009/