Romannak ma szabadnapja van. Elhatározza, hogy a városi parkba megy. Ez az első napfényes tavaszi nap, és sokan vannak a parkban. Alig méltatja figyelemre őket, mivel még a tegnapi képekről gondolkodik. A fénylény lényének olyan mélységét érinti, amely teljesen idegen és új a számára.
Roman nem tudja megérteni, hogy ez a fényből álló lény úgy vesz részt az egész panoráma kialakításában, hogy észre sem veszik. Érzékeli a fény hullámait, és látja a többi embert, akiken ezek észrevétlenül haladnak át.Az az érzése, hogy ő egy egészen más ember, akit valami rendkívülivel ajándékoztak meg. Legszívesebben az egész világgal közölné a felismeréseit, de egyetlen járókelő sem veszi észre, hogy mi foglalkoztatja őt. Gondolataival visszatér a fénylényhez. Környezete rögtön megváltozik. Mindazt, ami körülötte lejátszódik, egyfajta filmnek látja, melyet egy vászonra vetítenek, ő maga pedig nézővé válik. A szívéből kiinduló leírhatatlan nyugalom szállja meg. Olyan érzése van, hogy a vásznon zajló játékban ő már nem vesz részt. Mintha eltűnt volna. Ez a fény nagyobb és hatalmasabb mindannál, amiről eddig tudomása volt. Létezik egy viszály, félelem és sötétség nélküli világ, amely bizonyára mindenhol jelen van, ám senki nem észleli. Ez a lény az istenek Istene, hatalmasabb, mint a leghatalmasabb és teljesen láthatatlan a látható világban.
Roman szédülni kezd, és érzését ismét le kell tompítania,hogy ne zuhanjon valami elképzelhetetlen "semmibe". Amikor újból magához tér, még egy kérdés lebeg előtte: Van e olyan ajtó, amely összeköti az elképzelhetetlent az elképzelhetővel?A szívét megérintő lény az egész világot kifordítja a sarkaiból. Korábban mindig azt hitte, hogy a teremtés, ahogyan a bibliai Genezisből ismeri, a Szellemmel kezdődik, amely a vízek felett lebeg.
/Pentagram, 2009/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése