A Világosság vize

Roman megkönnyebbül, amint a homokbuckákon áthalad, és az idős ember már ott ül. Ma beszélnie kell vele. Leül melléje, és vár, amíg az öreg odafordul hozzá. Ekkor így szól.:

"Az elmúlt napok tapasztalatai alapján úgy érzem magam, mintha moziban lennék. Amikor a vászonra nézek, olyan film forog előttem, amelyben én már nem szerepelek. Amikor megfordulok, akkor csak a sötétséget látom, és egy kicsiny lencsét, és mintha ebből indulna ki minden. Én magam egy elképzelhetetlen semmiben vagyok, amelyben nincs sem előre, sem hátra. Egyedül ülök a moziban, és azt veszem észre, hogy valami megfogalmazhatatlan vesz körül"

Az idős ember bólint, mint aki jól érti őt.

"Ezt az állapotot nevezik a "világ végének." Abban a pillanatban, amikor ez a világossá válik számodra, tudod, hogy létezik egy új kezdet. Ezen a világon minden ember egy gömbben szalad körbe-körbe. A gömbnek se kezdete, se vége nincs. Olyan pontra érkeztél, ahonnan már kívülről szemléled a gömböt."

"Alig tudom elképzelni azt, amit itt mondasz. Miért kellene éppen nekem kapcsolatot teremtenem az elképzelhetetlen és

elképzelhető között, ha még ennek a világnak a leghatalmasabb istene sem képes erre? Miért vagyok alkalmas erre egyáltalán?"

"Roman, azért vagy rá képes, mert ember vagy."

Az öreg ismét a látóhatár felé fordul, és Roman tudja, hogy a beszélgetésnek vége. Így hát ő is a tenger felé tekint, és keresi azt a finom vonalat, amely az eget

és a Földet elválasztja.

Ugyanebben a pillanatban egy ajtó nyílik a láthatáron. Azt azonban nem tudja megmondani, hogy a horizont távol van-e tőle, vagy pedig közvetlenül a testén halad keresztül. Ott van e az ajtó a horizonton, vagy az ő szívében?

Ekkor ismét változik előtte a kép. Újra a látóhatáron áll. Átmegy az ajtón, és rögtön egy sok ajtóval ellátot

t ismeretlen teremben találja magát. Középső részén, amelyet felül egy magas kupola zár le, szökőkút vize csobog. Ennek a teremnek tulajdonképpen sötétnek kellene lennie.Semmilyen fényforrást nem fedez fel. Az észlelt fénynek nincsen középpontja. Amire csak néz ebben a teremben,a z világít. A legerősebben a szökőkút ragyog.

Úgy tűnik, mintha az egyes vízsugarak a fényesség sugarai is lennének egyben. Érzi, hogy a fény-víz eléri a belső lényét, és érzékelése ezáltal mintha a feje tetejére állott volna. Mindent megfigyelve körbejárja a szökőkutat, amely minden lépésével változik. Az egyik helyen egy középről jövő sugarat lát buzogni, azután, ahogy továbbmegy kettő, majd három lesz belőle, mígnem végezetül hét sugárban ömlik a fény. Többször körbejárja a kutat, hogy újra és újra megélje a sugarak színjátékát.

Roman végül odalép a kút

hoz, és belenéz a tálba, amely a vizet fogja fel. Mögötte teljes dicsőségében becsukódik az ajtó, így vissza zárva az út. Mindaz tehát, ami a múlttal kapcsolatos, feloldódik a Világosság mélyén.

A vízfelület csendjét elérő első gondolata hullámot kelt, amely egy lényt formál: első gondolata élni kezd."

/Pentagram, 2009/